Kérlek, vedd figyelembe, hogy a Goázis a kezdetektől fogva inkább működött egy szubjektív szempontrendszeren alapuló élménymagazinként, mintsem objektív értékeket méricskélő, szakmai portálként.
A leírtak a szerző véleményét tükrözik, amely gondolatokkal lehet, de semmi esetben sem kötelező azonosulni!
Úgy érzem nagyjából leülepedtek bennem a múlt hétvégén látottak, hallottak, amiket most szeretnék feljegyezni, elsősorban magamnak – későbbi ön- és felülvizsgálat céljából -, de a digitalizáció jegyében egyúttal megosztani Veled is.
2015 óta minden évben részt veszek egy Rituálén, persze az elérni kívánt hatás és jelentőség minden évben változott és alakult velem együtt, de minden alkalom különleges és megismételhetetlen maradt a maga nemében ezzel együtt is.
Arra pedig rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy a dupla 20-as esztendőben, a hatodik alkalom ilyen körülmények között fog találni.
Tisztában vagyok vele, hogy az online térben történő kapcsolódás nem a legideálisabb, de miért ne használhatná ki az ember a modern technika lehetőségeit és hozhatná ki a legtöbbet szorult helyzetéből? Na, ugye!
Így az idei lett zeneileg számomra az eddigi legélvezetesebb szeánsz, azok közül, amelyeken eddig volt szerencsém jelen lenni. Nyilván csorbít az élményen, hogy a megélés nem élőben, egy varázslatos szabadtéri helyszínen történt, de Goa Gil – és barátai! – még ebből a helyzetből is kihozta legtöbbet, legjobbat.
Külön említésre méltó, hogy végig azt éreztem, ez a szett, ez az ív, ez a 28+ óra teljes egészében az ő gondolatvilágát követi. Talán azért, mert ha van tömeg, közönség, akarva-akaratlanul is igazodik a kollektív mentálhigiénéhez? Többször éreztem élőben, hogy ha Ő azt érzékeli, mi rendben vagyunk, akkor belevisz a sűrűjébe, viszont, ha azt látja, hogy éppen kicsit bajban lennénk, akkor azon is átlendít egy megfelelő választással.
A mostani keretnek köszönhetően pedig bátran kijelenthetjük, még sosem volt ennyire egységes és jól felfestett a Rituálé összképe. Az első etapban alig merészkedtünk 160 leütésszám fölé és csak a sub basszus masszírozás ment, hogy felkészítsen a későbbi történésekre. Ilyen tudatossággal hol találkozol egy átlag bulin? A levezetés közben pedig figyelni, ahogy a különböző kegytárgyak és a keverő lekerülnek az asztalról, miközben az utolsó füstölő is kialszik, legalább ugyanolyan élvezetessé teszi a nyugvópontra való visszatérést, mint a legdurvább éjszakai, kaleidoszkopikus ringlispíl.
Előszeretettel szoktam rámutatni, hogy az Öreg ott van veled az elejétől a végégig, közben elkísér bárhová, ahová csak szeretnéd – oda is ahová csak a pillanatnyi kényszer taszít – és folyamatosan fogja a kezedet. 2016-ban Ozorán sűrűn pillantgattunk fel egyik barátommal a színpadra, azzal biztatva egymást, hogy amíg Ő velünk van, minden rendben lesz. De a legnagyobb erénye talán mégsem ez, hanem hogy mindeközben mer gyengéd is lenni. És itt nem a nappali részekre gondolok. Éjszaka is megpihentetett alkalomadtán, olyan alkotásokkal, amelyeknek a felfedezéséért már önmagában megérte jelen lenni.
Merne egy keményvonalas honi Psy előadó gyengéd lenni! Nagy valószínűséggel nem sűrűn látná viszont magát a legfrekventáltabb eseménysorozatok lineupjában.
Pedig így csak gyenge paródiái, rossz karikatúrái lehetünk annak az eredeti elképzelésnek, amit egykoron a legendás szubkultúra képviselt. Már ha vélelmezzük, hogy a féktelen élvezeten kívül volt valaha mélyebb mondanivaló is.
Az Európában és világszerte is általánosan elfogadott képlet alapján 1,5-2 órában akarja minden előadó megmutatni legügyesebb technikáit, felvonultatni legjobb számait, ráadásul körülbelül 5-6 ember kell, hogy levezényeljünk egy estét, ahol mindenki csak koponyákat akar bezúzni és agyakat trancsírozni, majd reggel lekapcsoljuk a zenét és mindenkit szélnek eresztünk. Évek óta testközelből tanulmányozva Babaji elképzelését a szakrális zenei élményről, felmerül bennem a kérdés, hogy az itthon is hagyományosnak tekinthető formula vezethet-e személyiség torzuláshoz? Persze minden általánosítás veszélyes, így az utóbbi bekezdésben taglaltak is…
Keserédes érzés töltötte el a szívemet minden alkalommal, amikor a vizuálként is statisztáló közönség tagjaiból felfedezte magát egy-egy delikvens a közvetítésben. Furcsa, de számos fesztivál után, most először gondoltam úgy a mosolygós ázsiai lányra, a pókerarcot öltő, szobában is napszemüveget viselő srácra és a többi ismeretlen ismerősre, hogy egyetlen, nagy család tagjai vagyunk, akik nagyon szeretnének már újra, az offline térben is együtt lenni, hogy együtt hallgathassuk Nagyapánk esti meséjét.
A mesét arról, hogy a Sötétség nem létezhet Fény nélkül és fordítva. Unalomig ismerem, de mégis mindig elfelejtem.